2008. jún. 12.
Heath Ledger
2008. január. 22-én nem írtam a blogomba semmit! Viszont én voltam az első, aki egy internetes fórumon először topicot indított Heath Ledger haláláról! Tegnap vele álmodtam. Lehet, csak "visszajött szólni", hogy tartozom neki egy bejegyzéssel.
Hát itt van a bejegyzés-igen-egy fiúnak, akit soha nem ismerhettem személyesen, akinek van egy kislánya, de ő maga akkor is csak 4 évvel volt idősebb nálam! Ő már nem lesz öregebb, örökre (kis)fiú marad ! És én mindig biztosan fogom állítani, hogy a halála egy buta véletlen volt! Mert egy ember, akibe álmomban annyira nagyon szerelmes voltam, nem akarhatott önként menni!!!! Nyugodj békében ,Heath!
2007. dec. 22.
Te mit teszel?
Te mit teszel, ha az éjszaka közepén egyedül vagy és a csend akkora, hogy eszedbe jutnak dolgok, amiket napközben el tudsz zárni valahova nagyon mélyre? Gondolatok, amiket ezerszer végigrágtál, de ha egyedül vagy, látod, hogy nincs megoldás, valahova nagyon messzire kéne futni, hogy jobb legyen. De legalább ne legyen ilyen rossz!
Mit teszel, ha tudod, hogy egyszer rosszul döntöttél, pedig akkor már túl sokat kínlódtál ahhoz, hogy máshogy dönthess?
Te is csak bőgsz, feltekered a zenét, hogy ne halld, hogy akit önszántadból eldobtál -nem is egyszer- az most éppen boldog?
El sem hiszed, hogy miközben mással van, mennyire fontos vagy neki? Megtesz bármit, amit a legjobb barátaidtól nem várhatsz el? És közben ő is szenved, mert nem akar megbántani valakit, aki iránt nem is tudja pontosan, hogy mit érez? Vagy téged nem akar megbántani azzal, hogy túljutott rajtad?
Érezted már, hogy Ő nem az, akit kislány korodban megálmodtál magadnak, de tudod, hogy ő lesz az, akihez mostantól egész felnőtt korodban húzni fog valami? Akárhogy is alakul...hiányozni fog...és szükséged lesz rá...és bánni fogod, hogy ő nem tudott olyan lenni, hogy tökéletes legyen...és te nem tudtál olyan lenni,hogy a másik fele lehess.
Boldogságot kívánok neki! És boldogságot kívánok magamnak is! És talán ha már eleget tanultunk és tapasztaltunk, felejtettünk, örültünk, akkor majd tudunk egymás másik fele lenni! Addig pedig elengedem! vagy legalábbis nem kapok utána!
Feljebbhúzom a zenét és ma már nem foglalkozom vele!
Szép álmokat és köszönök MINDENT!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!!
2007. okt. 25.
nincsen címe
2007. szept. 19.
Kollektív jókedv!
Az Alul semmi című filmben volt egy jelenet: a "vetkőző fiúk" sorbanállnak a hivatalban, mikor megszólal egy tánci zene, ők pedig együtt kezdenek "mozogni". Ma láttam valami hasonlót! Éppen a 4 betűs lakberendezési áruházban vásárolgattam-(ja, melyikben?:P- a tegezősben!) mikor megszólalt Mike and the mechanics OVER MY SHOULDER c. száma! Elkezdtem dúdolgatni magamban, aztán hallottam, hogy valaki hangosan énekli mögöttem, egyébként meg mintha mindenkinek erre a számra mozgott volna keze, lába! Persze a legtöbben csak annyit énekeltek, hogy "over my shoulder, lalalalalala", de legszívesebben egy kamerával végigmentem volna az emberek között, és a filmet az esti híradók végén lejátsztanám, olyan lélekemelő volt! Komolyan vizsgálni kéne, hogy mik azok a számok, amik ennyire össze tudnak hozni kiabáló német egyetemistákat,öltönyös, fiatal franciákat, egy ötvenes fekete amerikait(ő énekelt hangosan) az átlag magyar hobbylakberendezőkkel ! Amíg nem tanulok meg videót beszúrni, addig itt a link mindenki jókedve érdekében!
http://www.youtube.com/watch?v=XwXZgSy5ZQw
2007. szept. 7.
Stílusváltás
Végre! Végre! Legyőztem a gonosz és mindenre elszánt MAGASHOMLOKOT! Azt szokták mondani, hogy egy nő akkor vált stílust, ha valami nagy változás áll be az életében is! Az én életemben különösebb változás nincs, viszont láttam a legújabb képeket magamról, és rájöttem, hogy nem szeretnék csúcsfej lenni! Úgyhogy egy laza kisbótból való hazatérés közben szembejött velem egy fodrászat, bementem, és most van frufrum!Nagyon dögös! És mostmár szép az élet:)
(persze a külsőmön kívül azért más is foglalkoztat ám:P)
2007. aug. 4.
Hirtelen elpattant egy húúúúúúúúúúúúúúr!
Elmo 200 Ft-ba került pontosan 5 évvel ezelőtt! Ilyen olcsón jutottam hozzá, de megérte, mert az elmúlt 5 évem minden boldogságánál és tragédiájánál velem volt! Mindenki ismeri, mindenki szereti és mindenki tudja, hogy kiemelt helye van az életemben! A kis piros, kitömött, műanyagszemű Elmo! Akiért órákat utaztam egy hideg téli estén, miután úgy döntött, hogy ő még vonatozna egy kicsit.Nélkülem!-lehet nem szeret a boldogságaim és a tragédiáim részese lenni?????!!!!
Vettem egy mesekönyvet, aminek a borítóján ott virított pirosan-boldogan Elmo a barátaival!
Aztán otthon ért a sokk:Elmo egy pici képen szerepel még a könyv lapjain, és valami elfuserált fordítónak köszönhetően a továbbiakban nem Elmo, hanem Esti Pisti! A gyalázathoz további hozzáfűznivalóm nincs, az éppen aktuális irodalmi bejegyzésem felvezetéséhez viszont tökéletesen megfelel!
Képtelen vagyok nemet mondani! Általában! És képtelen vagyok -általában- hangot adni a felháborodásomnak! Ennek aztán az a vége, hogy miközben azt hiszik rólam egyesek, hogy békés vagyok, és semmi nem zavar, közben forrong bennem az érzelmi láva, majd egyszer csak az évezred legnagyobb (érzelmi)kitörését produkálom! Mint Esti Kornél! Akiről eszembe jutott Esti Pist! :)
Szóval, ha valakit a közeljövőben a Dunába löknék, az gondolkozzon el rajta, mivel érdemelte ki a fürdőzést !
Kosztolányi Dezső: Esti Kornél
TIZENHATODIK FEJEZET,
MELYBEN ELINGER KIHÚZZA ŐT A VÍZBŐL,
Ő VISZONT ELINGERT BELÖKI A VÍZBE
A fürdőzők mindig beúsztak a Duna közepéig, a bécsi hajó elé, és sikongva ringottak, hintáztak az óriási hullámokban. Esti, aki délutánonként úszónadrágban heverészett a parton, irigykedve szemlélte a vidám társaságot. Jobban úszott, mint itt akárki, viszont képzelete is jobban működött, mint itt akárkié. Ennélfogva gyáva volt.
Egyszer elhatározta, hogy törik-szakad, átúszik a másik partra.
Izmos karjai hadarták a vizet. Észre se vette, máris a Duna közepéig ért. Ott egy kicsit megállapodott. Figyelni kezdte önmagát. Nem lihegett, szíve rendesen működött. Még bírta volna sokáig. De eszébe jutott, hogy nem fél, és ettől a gondolattól, hogy nem fél, annyira megijedt, hogy nyomban félni kezdett.
Vissza is fordult. Csakhogy a part, ahonnan indult, még távolabbnak látszott, mint a túlsó part. Ezért a túlsó part felé igyekezett. A víz errefelé idegenszerű volt, mély és hideg. Bal lábát megfogta a görcs. Amikor kirúgta a jobb lábát, azon is összecsomósodtak az izmok. Amint szokta, a hátára akart feküdni, de csak ide-oda hánykolódott, forgott, lebukott, ivott pár kortyot, egy-egy pillanatra fel-feltűnt, majd a víz sötét fátyolaiba bonyolódva merült-merült lefelé. Kezei kétségbeesetten hadonásztak.
A parton ezt észrevették. Kiabáltak, hogy valaki a folyó közepén fuldoklik.
Egy kék nadrágos fiatalember, aki a fürdőház korlátjára könyökölt, már a hullámok közé vetette magát, s hatalmas irammal úszott a fuldokló felé.
Még idején odaérkezett.
Esti feje éppen kibukkant a vízből. Az életmentő belemarkolt hosszú hajába, és a partra vonszolta.
Ott hamarosan visszakapta eszméletét.
Amikor kinyitotta a szemét, először az eget pillantotta meg, aztán a homokot, aztán az embereket, akik az arany verőfényben álltak, ezüstösen fénylő, meztelen testükkel. Egy szintén meztelen úr, aki fekete szemüveget viselt, mellette térdepelt, s az ütőerét vizsgálta. Nyilván valami orvos.
Az a csoport, mely körülötte alakult, nagy érdeklődéssel tekintett a kék nadrágos fiatalemberre, arra, aki - mint megtudta - az imént a közönség izgatott kíváncsisága közepette kihozta őt a halál torkából.
Ez odalépett hozzá, s kezét feléje nyújtva így szólt:
- Elinger.
- Esti - mutatkozott be Esti.
- Ó, mester - szerénykedett a fiatalember -, ki ne ismerné a mestert?
Esti próbált úgy viselkedni, mint akit "mindenki ismer".
Zavarban volt.
Eddig sok mindent kapott már: gyermekkorában egy gyönyörű bélyegkönyvet, bérmaajándékul egy aranygyűrűt, később néhány elismerő bírálatot, sőt egy akadémiai jutalmat is, ennyit azonban egyszerre, egyetlen embertől még sohase kapott. Csak az anyjától és apjától együtt valaha.
Az életét adta vissza ez az új ismerőse. Ha ezen a délután véletlenül nem jön fürödni, vagy a szerencsétlenség pillanatában rágyújt, ahelyett hogy azonnal fejest ugornék, akkor ő most valahol lenn volna a halak között, a folyó medrében... ismeretlen helyen... ki tudja, hol... Igen, újra született. Most született meg másodszor, harminckét éves korában.
Fölkelt, megszorította a fiatalember kezét.
Ezt rebegte:
- Köszönöm.
- Ó, kérem.
- Köszönöm - mondta, mintha csak azt nyugtázná, hogy tüzet kapott az utcán valakitől, és mert érezte a szavak gyarlóságát, hangsúlyával adott nyomatékot érzésének, s melegen ismételte: - Köszönöm.
- Szóra sem érdemes.
"Az én életem?" - gondolta Esti, majd hangosan: - Amit ön tett, uram, az nagyszerű volt. Az hősi volt. Az emberi volt.
- Boldog vagyok.
- Én pedig ki se mondhatom, igazán... ki se mondhatom - dadogta Esti, s erre a fiatalembernek másik kezét is elkapta, és mindkét kezét viharosan rázta.
- Kérem - dadogta a fiatalember.
- Ezek után illenék, hogy kissé összeismerkedjünk. Nem tudom, van-e ideje?
- Bármikor, mester.
- Ma? Nem, nem ma. Holnap, feketére, nálam. Vagy várjon, inkább este. Tudja, mit, a Glasgow tetőtornácán. Este kilenckor.
- Végtelenül megtisztel.
- Szóval ott lesz?
- Okvetlenül.
- Viszontlátásra.
- Viszontlátásra.
A fiatalember meghajolt. Esti átölelte víztől nedves derekát, s indult. Amint az öltöző felé haladt, vissza-vissza tekintett rá, s többször integetett.
Pont kilenckor megjelent a Glasgow tetőtornácán. Kereste az emberét. Egyelőre nem lelte sehol. Az asztaloknál, villamos szélgépek előtt szalmaözvegyek hűsöltek, gyümölcsös pezsgőt ittak nőkkel.
Este fél tízkor nyugtalankodni kezdett. Lelki szüksége volt erre a találkozásra. Fájlalta volna, ha elvétik egymást, s egy félreértés folytán nem láthatja többé azt, aki legnagyobb jótevője. Egymás után integette oda a pincéreket, érdeklődött náluk Elinger úr iránt.
Akkor derült ki, hogy nem is tudná leírni. Csak arra emlékezett, hogy kék úszónadrágja volt, s elöl egy aranyfoga.
Végül a felvonó tőszomszédságában, ahol a dísznövények mellett a pincérek ki-be járnak, megpillantott valakit, aki háttal ült a közönségnek, s szerényen várakozott. Odalépett hozzá:
- Bocsánat, Elinger úr?
- Igenis.
- Ó, hát maga itt van? Mióta?
- Fél kilenc óta.
- Nem látott engem?
- De igen.
- Miért nem jött át?
- Féltem, hogy zavarom a mestert.
- No de ilyet. Meg se ismerjük egymást, mi. Ez igazán érdekes. Barátom, kedves barátom, parancsoljon. Ide, ide. Hagyja. A holmiját majd áthozza a pincér.
Fél fejjel alacsonyabb volt Estinél, soványabb, kevésbé izmos. Vörhenyesbe játszó, szőke haját középütt választotta el. Fehér nyári ruhát hordott, övet, selyem nyakkendőt.
Esti az arcába meredt. Ez volt tehát ő. Ilyen egy hős, egy igazi hős. Hosszan, áhítattal figyelte. Homloka kemény volt, az elszántság, a határozottság sugárzó jegyével. Az életet érezte maga körül, az igazi életet, melyet elhanyagolt az irodalom kedvéért. Az motoszkált a fejében, hogy hány értékes lélek él rejtetten, anélkül hogy a világ tudna róla, hogy többet kellene emberek közé járnia. Főképp egyszerűsége igézte meg, az a nagy egyszerűség, amelyre ő sohase tehetett szert, mert nyilván már a bölcsőjében is bonyolult volt és összetett.
- Mindenekelőtt együnk valamit - indítványozta könnyedén. - Éhes vagyok, mint a farkas. Remélem, ön is.
- Nem, én nemrég uzsonnáztam.
- Az kár - felelte Esti szórakozottan, az étlapot tanulmányozva. - Nagy kár. Szóval vacsorázik. Főúr, mi van? Fogas előételül, helyes. Zöldborsó, szintén igen helyes. Rántott csirke, uborkasaláta. Torta. Szamóca, tejszínhab. Kitűnő. Sör, később bor. Badacsonyi. Ásványvíz. Mindent kérek - tette hozzá szelesen.
Elinger lesütött szemmel ült előtte, mint aki valamiben ludas.
A tetőtornác a villanylámpáival tüzesen nyilallt föl a rekkenő égbe. Lenn, a fekete afrikai sötétségben pihegett a város, a poros házaival és hídjaival. Csak a Duna vonala csillogott haloványan.
- Gombolja ki az ingét - tanácsolta Esti -, még mindig pokoli hőség van. Én egész nap ruha nélkül írtam. Csak a töltőtollam volt rajtam.
Elinger hallgatott.
Esti a kezét rátette a kezére, s így szólt meleg érdeklődéssel.
- Most pedig meséljen valamit magáról. Micsoda?
- Magánhivatalnok - felelte halkan.
- Hol?
- Az Első Magyar Olajnál.
- Na látja - szólt Esti, maga se tudta, hogy miért -, na látja. Nős?
- Nem.
- Én sem - kacagott Esti az égbe, mely ezen a magas tornácon valamivel közelebb volt hozzá.
- Az én életem - mondta Elinger titokzatosan és jelentősen - valóságos tragédia, kérem - és mutogatta vérszegény ínyét, az aranyfoga fölött. - Apámat nagyon korán elvesztettem, még hároméves se voltam. Szegény özvegy édesanyám magára maradt, öt gyermekkel, akiket a két keze munkájával tartott el.
"Mindez nyersanyag - gondolta Esti -, érdektelen és tartalmatlan. Csak az érdekes és tartalmas, aminek formája is van."
- Hála Istennek - folytatta Elinger -, azóta mindnyájan révbe értünk. Nővéreim jól mentek férjhez. Nekem is van egy kis állásom. Nem panaszkodhatom.
Mind a ketten jó étvággyal ettek. Elinger, miután elbeszélte történetét, nem tudott egyebet mondani. Esti olykor éteroltást akart adni a haldokló társalgásnak. Megkérdezte Elingert, mikor és hol tanult meg ily kitűnően úszni. Erre szűkszavú tárgyilagossággal felelt. Aztán zavart némaságba süppedt.
A szamóca után hűtővederben hozták a francia pezsgőt.
- Igyunk - biztatgatta Esti. - Igyunk. Hány éves?
- Harmincegy.
- Akkor én öregebb vagyok. Ha megengeded...
Vacsora végén Esti ezt jelentette ki:
- Bármikor - értsd meg: bármikor rendelkezésedre állok. Nem úgy, mint azok, akik azt mondják, hogy: bármikor. Hanem most, ebben a pillanatban és holnap és egy év múlva és húsz év múlva is, ameddig élek. Mindenemmel. Az egész lelkemmel. Azt, amit te tettél, sohase fogom elfelejteni. Örökké hálás leszek.
- Megszégyenítesz.
- Nem, nem. Nélküled aligha vacsorázhattam volna ma itten. Tehát jöjj el hozzám mielőbb.
A fizetésnél Elinger az erszénye után kaparászott.
- Még csak az kellene - tiltakozott Esti.
Még egyszer a lelkére kötötte:
- Föltétlenül jöjj el. Előbb hívj föl telefonon. Írd föl a telefonszámomat.
Elinger fölírta Esti telefonszámát. Ő is közölte az Első Magyar Olaj telefonszámát. Esti fölírta.
"Minek írtam föl? - tűnődött, hogy elvált tőle. - Mindegy. A legközelebbi életmentéskor esetleg telefonozhatok érte."
A telefonszám sokáig ott lábatlankodott íróasztalán, aztán elkallódott. Nem szólította föl. Elinger se szólította föl. Hosszú hónapokig nem adott magáról életjelt.
Esti pedig gyakran gondolt rá.
Azok, akiket régóta várunk, többnyire akkor toppannak be, amikor borotválkozunk vagy azon bosszankodunk, hogy összetörtünk egy új hanglemezt, vagy egy szálkát kapartunk ki ujjunkból, és még véres a kezünk. Az élet kicsinyes körülményei sohasem engedik meg az ünnepélyes, fölséges viszontlátásokat.
Karácsony előtt erősen fagyott. Esti mindenre gondolt inkább, mint a fürdésre és a vízbefúlásra. Vasárnap volt, délelőtt fél tizenkettő. Az egy órakor kezdődő előadásra készült.
Ekkor jelentették be nála Elingert.
- Örülök, hogy végre itt vagy - kiáltott. - Mi újság, Elinger?
- Én megvolnék - szólt Elinger -, csak az anyám beteg. Súlyosan beteg. Múlt héten agyvérzéssel szállították be a kórházba. Hálás volnék, ha pillanatnyi...
- Mennyiről van szó?
- Kétszáz pengőről.
- Kétszáz pengőről? - kérdezte Esti. - Annyi most nincs nálam. Itt van százötven. Ötvenet holnap a lakásodra küldök.
Esti a különbözetet még aznap eljuttatta hozzá. Tudta, hogy ez becsületbeli tartozás, melyet törlesztenie kell. Végre az életét hitelbe kapta tőle, s az legalább ennyit kamatozott azóta.
Később az anyja betegeskedése alatt adott még neki kisebb-nagyobb részletekben kétszáz pengőt, aztán, mikor az anyja meghalt, a temetés után háromszázötvenet, melyet maga is hitelbe vett föl.
Elinger ezután többször benyitott hozzá. Ezen vagy azon a címen kivett belőle szóra sem érdemes, jelentéktelen összegeket. Hol húsz pengőt, hol csak ötöt.
Esti bizonyos kéjjel fizetett. Utána megkönnyebbülést érzett. Csak a jelenlétét nem bírta, azt a vérszegény ínyét, az aranyfogát s az unalmasan kopogó mondatait.
"Hiszen ez - gondolta Esti ráébredve a valóságra - a világ egyik legnagyobb ökre. Csak egy ilyen volt képes arra, hogy megmentse az életemet. Ha okosabb ember, akkor bizonyára hagyja, hogy ott vesszek."
Egyszer hajnalban, mikor hazavetődött, Elinger ott ült a dolgozószobájában.
Kedélyesen újságolta:
- Te, képzeld, kidobtak a hivatalomból. Minden fölmondás és végkielégítés nélkül. Elseje óta lakásom sincs. Gondoltam, ma éjszakára idejövök, és nálad hálok. Ha megengeded.
- Természetesen - felelte Esti, s átnyújtott neki egy tiszta hálóinget. - Itten a díványon elalhatsz.
Másnap reggel azonban elővette:
- Na, és most mit szándékozol tenni?
- Magam sem tudom. Vacak kis állás volt. Reggel nyolctól este nyolcig körmölni. Rongyos százhúsz pengőért. Tulajdonképpen nem is volt érdemes.
- Valami jobb után kell nézned - jegyezte meg Esti.
Elinger több napon át lótott-futott, aztán elszontyolodottan jelentette, hogy semmi munkaalkalom sincs.
- Nem szabad kétségbeesned - vigasztalta Esti. - Amíg nem találsz megfelelő állást, nálam lakhatsz. Zsebpénzt is kapsz tőlem, minden elsején.
Csöndes, szerény fiú volt. Eljárogatott vele a művészkörbe ebédelni-vacsorázni, s néha a főpróbákra is. Otthon végigheveredett a díványán. Erélytelennek látszott. Utolsó erejét nyilván akkor használta föl, amikor megmentette Esti életét.
Csak egy volt kellemetlen.
Az, hogy mikor Esti gyötrődve, az arcát fintorgatva írt, leült vele szemben, és kíváncsian nézte őt, mint egy különös állatot a ketrecben.
- Elinger - mondta Esti, lecsapva töltőtollát -, én téged nagyon szeretlek, de az Istenre kérlek, ne nézz rám. Ha rám nézel, nem tudok írni. Én az idegeimmel dolgozom. Fáradj át a másik szobába.
Több hónapig éldegéltek így, anélkül hogy valami különösebb történt volna. Elinger beszállásolta magát. Húsvétkor az egész havi zsebpénzén vett egy új szerkezetű illatszivattyút gumicsővel, s meglocsolta összes ismerőseit. Üres óráiban egy színházi lapot olvasgatott rendkívüli figyelemmel.
Egyszer Estinek az orra alá tett egy színházi lapot, melynek címlapján egy moziszínésznő volt. Így szólt:
- Te, ez érti.
- Mit ért? - kérdezte Esti szigorúan.
- Hát ezt meg azt, etyepetye - szólt Elinger, és hamiskásan rákacsintott.
Esti kijött a sodrából. A dolgozószobájába rontott, és így gondolkozott:
"Ami disznóság, az disznóság. Elismerem, hogy megmentette az életemet. De az a kérdés, hogy kinek mentette meg: magának, vagy énnekem? Ha ez így folytatódik, akkor nekem nem kell az életem, visszaküldöm neki postán, bérmentve, mint mintát, érték nélkül, csináljon vele, amit tud. Különben is a törvény szerint a talált tárgyaknak csak tíz százaléka illeti meg a becsületes megtalálót. Ezt a tíz százalékot pénzben, időben, nyugalomban, már régen visszafizettem. Semmivel se tartozom neki."
Nyomban föl is lépett.
- Elinger - mondta -, ez így tovább nem mehet. Talpra kell állnod, Elinger. Én támogatlak, de segíteni csak te segíthetsz magadon. Dolgozz, Elinger. Föl a fejet, Elinger.
Elinger lógatta a fejét. Szemében vád volt, nagy vád.
Aztán tovább heverészett a díványon, tovább olvasta a színházi lapot, tovább járt a főpróbákra, melyekre már személyére szóló jegyet utaltak ki a titkárok, mint a színházi fodrásznők, szabók és nőgyógyászok hozzátartozóinak. A hónapok pedig múltak.
Egy decemberi éjszakán a budai Duna-parton együtt ballagtak hazafelé.
Elinger a színésznők magánügyei iránt érdeklődött, hogy ki hány éves, hogy ki kihez ment férjhez, hogy kinek hány gyermeke van, és hogy ki válik újabban. Esti, aki ilyesmiktől dührohamokat szokott kapni, megalázottan válaszolgatott.
- Te - szólt egyszerre Elinger -, írtam egy verset.
- Ne mondd.
- Mondjam el?
- Na mondd.
- Az Életem - kezdte, és szünetet tartott, hogy éreztesse a nagybetűt. - Ez a címe. Mit szólsz hozzá?
Lassan, érzéssel szavalta. A vers rossz volt és hosszú.
Esti lehajtotta fejét. Az járt eszében, hogy hová jutott, és hogy mi köze neki ehhez az undok fickóhoz. A Dunát nézegette, mely a meredek partok közt zajlott zavaros hullámaival és jégtábláival.
Ha belökném - gondolta.
De nemcsak gondolta. Abban a pillanatban már be is lökte.
Futásnak eredt.
2007. júl. 18.
Harry Potter
2007. júl. 3.
Hmmmmmmmmmmmm:)
2007. jún. 30.
Születésnap
Jaj, ez volt a legszebb, és legfurcsább születésnapom! És a tegnapi pedig a legszebb születésnap
előtti napom! Csupa olyan emberrel, akiket fél éve még nem ismertem! MOstmár tudom, hogy érdemes nyitottabbnak lenni! Csak jó származhat belőle! Az elmúlt két napom egy nagy adag boldogság! És most nem foglalkozom azzal, hogy most valami rossz jöhet! Boldogság, mert hogy lehet az ember szomorú, ha hatalmas rószaszínű lufikat cipel, amiktől nem látja az utat maga előtt:D
És a zene! Köszönöm mr. B.A:!!!!!!!
2007. jún. 28.
Vizsga
Tudom, mostmár hülyeség ezen gondolkozni, de gyakran megesik velem, hogy átmegyek egy vizsgán úgy, hogy volt olyan tétel, amit a halvány lila köd jótékony fellege borított. A vizsga megvan, így több mint valószínű, hogy az illető tételt a sikertől mámorosan nem veszem elő, és nem tanulom meg! Szóval ennek már annyi! Félve írom le, hogy valószínűleg tudatlan maradok Oszip Mandelstam verseit illetően, sőt valószínű, hogy Maeretlinck munkásságáról sem fogok gyakran vitázni!
A lényeg a lényeg: egy vizsgával kevesebb!:P
De most jöjjön a kedvenc regényrészletem! Nem , nem teszek úgy, mintha olvastam volna az Ulyssest, sőt, keresem azokat az embereket, akik viszont olvasták(elejétől a végéig), hogy leborulhassak nagyságuk előtt!
Sinbad the Sailor and Tinbad the Tailor and Jinbad the Jailer and Whinbad
the Whaler and Ninbad the Nailer and Finbad the Failer and Binbad the
Bailer and Pinbad the Pailer and Minbad the Mailer and Hinbad the Hailer
and Rinbad the Railer and Dinbad the Kailer and Vinbad the Quailer and
Linbad the Yailer and Xinbad the Phthailer.
When?
Going to dark bed there was a square round Sinbad the Sailor roc's auk's
egg in the night of the bed of all the auks of the rocs Darkinbad the
Brightdayler.
És a brilliáns magyar fordítás:
Szinbád a Szélzenész és Tinbád a Tintamész és Dzinbád a Dzsingaléz és Vinbád a Vígszínész és Ninbád a Nimfakész és Finbád a Finfpenész és Binbád a Biberész és Pinbád a Pinmerész és Minbád a Mindenyész és Hinbád a Hinherész és Dinbád a Kéjbitó és Vinbád a Bájbigyó és Linbád a Libidó és Xinbád a Csirióval.
Mikor?
Sötét ágya felé lépve éjágyában kockakerek Szinbád-zenész sziklamadár fehértojás mindenmadár őstojása őssziklája, mikor Éjbád a Pirkadész!
Hu! Természetesen a fordítás nem tőlem származik! :P Még a kész szöveg begépelése is nagy-nagy erőfeszítésembe került!
